A fenevad, amikor köztünk jár emberi alakot ölt, hogy elrejtse valódi énjét, elhitetve velünk, hogy ő is egy közülünk. Így játssza kisded játékait azokkal, akiket éppen az elkerülhetetlen vég üldöz. Mivel ez nem a szerencsekerék, így hiába mondunk jó mássalhangzókat zsinórban, a játék csupán addig tart, amíg jólétre nem szenderül mindenki. A látszatot fenntartva persze maga is velünk szenved és éli át a kínok kínját, közben talán Pradát visel és olcsó dohányt szív a hitelesség kedvéért. Valahogy így kezdődik a film, (majdnem) ezekkel a szavakkal adnak alapot a történetnek. Olyan ez, mint omlettbe a krumpli. Lehet rá építeni.
Szereplőink egy szép nagy toronyházban találkoznak. Hiszem, sokat nem árulok el, hogy az első alkalom egyben az utolsó is lesz számukra. Pechükre ugyanabba a liftbe szállnak be, itt nyomják a sors pirospozsgás arcára a pecsétet. Vagy talán már hamarabb, amikor a forgatókönyvírók szöszmötöltek a kézirattal. Az ördög tudja. No de kanyarodjunk vissza. A bestia egy felvonót választ színteréül áldozatainak utolsó óráihoz, itt zajlik majd az esemény fő csapása. A helyszín választásán elgondolkozva felmerül bennünk a kérdés, hogy ha egy liftben kucorognak, akkor maga az ördög biztosan nem tömegközlekedéssel érkezett, ugye? Hiszen ebben az esetben már rég hazamenekült volna. Liftben utazni a második legrosszabb dolog, ezt tényleg csak a földalatti közlekedés übereli. Metrózni úgy, hogy nem is a saját izzadságod folyik rajtad, na az a poklok pokla.
Hogy sok mindent ne áruljunk el a filmből, nem nagyon fejtegetem a történéseket. Hogy ki milyen sorrendben és formában távozik az élők sorából, hogy jön a rendőr a képbe, és hogy kerül a csizma az asztalra, az legyen a kedves néző dolga kideríteni. Miért is hagyom meg a felfedezés eme örömeit? Egyrészt, mert nem szeretném azt olvasni, hogy na az a bugris lelőtte a poént, már meg sem nézem a filmet, másrészt, ha még két mondatot írok a sztoriról, akkor le is írtam valószínűleg mindent. És ehhez most ne tessenek két, nyakatekert, hosszú, összetett mondatra gondolni!
Bizony, a probléma itt keresendő. Történetünk száraz, mint James Bond kezében a felrázott martini, és a fordulat is olyan kevés benne, mint az ördögszekér az Erzsébet híd lábánál. A nettó 70+ percet nem sikerül megtölteni borzongással, félelemmel. Nincs az a pillanat, amikor megijednénk, vagy rácsodálkoznánk az eseményekre. Az ördög tervéből hiányzik a fondorlat. A fondorlat, amelyek nagy, pödrött bajszok mögött születnek. A liftben öten is bent ragadnak, mégis üres. Hiányzik a nyomasztó hangulat, klausztrofób érzésnek nyoma sincs, a bezártság ránk telepedő atmoszférája pedig kisebb, mint amit lepkefing nyom a piaci mérlegen. A rendezés és a zene semmit nem segít, hogy ráhangolódjunk kicsit is a dolgokra.
Az ördög vigye el! Csattanhatunk fel a végén, hiszen ez a bő óra semmi újat nem hozott. Minden téren gyenge eresztés, be kell lássuk! A sztorit jegyző M. Night Shyamalan neve már nem úgy cseng, mint régen. Igaz, a Hatodik érzék idejében sem csengett, hiszen fura és kimondhatatlan volt már akkor is. Maradjunk annyiban, hogy író zsenink fénye megkopott, így a plakáton a szlogen, mely fennen hirdeti, hogy az ő elméjéből pattant ki az adott mű, ma már nem ad túl sok reményt a minőségi szórakozásra. Hajlok az ítéletre, mely szerint nagy ívben kerülendő eme mozgókép halmaz. Bármi mással jobban szórakozhatunk. Ültessünk mákot, vágjunk fát műanyag késsel, vagy nyissunk ki egy ördöglakatot!
üzenetek a sípszó után