amikor kijöttek az első bemutatóval, már akkor lehetett látni, hogy ez valami más lesz, mint amit nap mint nap látunk a moziban, tv-ben és a fájlcserélő programokba behúzva. nem egy akciódús, “minden percre egy robbanás jut” film lesz ez, hanem egy mesélős, karakterközpontú sztori fog kibontakozni. így is lett, csak sajnos félig becsomagolva maradt.
a film alapjául martin booth regénye, a very private genleman (1990) szolgált. jack (clooney) egy bérgyilkos. higgadt, hidegvérű, eltesz bárkit láb alól, aki bármit is megsejt titkolt életéből. már a film elején kiderül, hogy profi és magasan tartja a lécet életben maradásának érdekében. miután megkísérlik az ikea hazájából importált takarítók eltenni láb alól, olaszországban húzza meg magát. a kényszerszabadsága alatt megismerkedik benedetto atyával (paolo bonacelli), akivel beszélgetnek, elmélkednek. közben szorosabb viszonyt alakít ki clara-val (violante placido), egy prostituálttal, akivel… akivel mindenki tudja, hogy mit csinálnak. azt hiszem nem kell részleteznem, mint ahogy azt a pappal tettem. a jövedelmező üzletágból jack szeretne kiszállni, közli is megbízójával, de előtte még befejezi az utolsó munkáját. bontakozó szerelem és árulás a láthatáron, ezzel telik a bő másfél óra.
remek helyszínek, remek képek. pacsi az operatőrnek és rendezőnek (anton corbjin). gyönyörűen mutatja meg a környezetet, a festői tájakat. ha letudnánk venni a szemünket, már rendelnénk is repülőjegyet, hogy magunk tekintsük meg abruzzo minden kis zegzugát, eldugott szegletét. a zenét a német herbert grönemeyer szerezte. illik a filmhez, belesimul, de semmi kimagaslót ne várjunk tőle, nem ez lesz a kedvenc filmzene albumunk.
ez egy atmoszférikus film, semmi kétség. kevés párbeszéd, kevés akció, hatalmas, túlcsorduló hangulat. a csendes, zárkózott gyilkos, aki csak végzi a munkáját, halad egy kitaposott ösvényen és várja, hogy kijusson az alagútból, miután egy számára újfajta döntést hozott, egy olyan döntést, ami az életébe is kerülhet. remek alakítást kapunk clooney részéről. elhiszed, hogy feszült és ideges de közben éber valaki, aki mindig figyel minden részletre. az pedig külön említést érdemel, amikor a piknikes jelenetben hezitál, hogy használja-e a fegyverét, vagy sem. addigra már eltűnik a magabiztosság és az, hogy hidegvérrel öljön meg valakit, aki iránt érez valamit.
belőlünk pedig az érdeklődés hal ki a film végére. bizonyára könyvben érdekesebb, amint szereplőnk gondolataiban olvasunk és narrálja az eseményeket, ám itt ennek hiánya bennünk is egy hagy némi űrt. ami a figyelmünket fenntartotta, az addigra már unalmassá és megszokottá válik. a monotonság és cselekményhiány lesz a veszte is egyben a történetnek és mégis ez az ami kiemeli sok mai produkció közül. látszik, hogy szívvel lélekkel dolgoztak a készítők, szereplők. nem egy fércmunka ez, de mégis szertefoszlik a végére és csak egy gyenge “ennyi?!“-re futja majd kifelé jövet a moziból. ezeket érdemes szem előtt tartani, mielőtt beülünk rá. ha nem megszámlálhatatlan mennyiségű hullára, és többszintes álmokon átívelő sztorira vágysz, akkor ez a te filmed, de ugyanúgy nem fogsz rá emlékezni évek múlva, mint ahogy arra sem, hogy mi annak a viccnek a vége, amikor az olasz, a svéd és az amerikai bemegy egy templomba…
a hülyeség határtalan. úgy látszik a héten csak ilyen hírek jutnak nekünk, amik annyira felkavaróak, vagy érdektelenek, vagy alapból elkönyveljük őket teljes blődségnek. amerikai pszichó? mi az ami elsőként eszünkbe jut? egy kegyetlen mészárlás az egész. ha nem kezdjük a történet mélységéig, a társadalom elidegenedéséig, a reklámok által uralt és meghatározott világig lemarcangolni a felszínt, akkor csak vért látunk. nem keveset. fröccsen fejszétől, láncfűrésztől vagy éppen pisztolytól ejtett sebekből, ütőerekből. ha a könyvet is olvastad, akkor pedig tisztában vagy vele mi az igazi brutalitás. ha eszedbe jutott a patkányos jelenet és felfordult a gyomrod máris, akkor visszarángatlak a valóságba. képzeld ezt el musical formában a színpadon. nem ígértem, hogy nem fordul fel újra a gyomrod. már felkérték a grammy díjas duncan sheiket, hogy kezdje el írni a zenét és szöveget a darabhoz. szerinte semmi sem viccesebb, mint egy gyilkos bankár, aki dalra fakad. kérdem én, hogyan fogják vissza adni azt véres, erőszakos világot, ami a könyvben felüti a fejét? a film is csak egy matiné az írott változathoz képest. hogyan adják vissza a kornak a zenei világát? a könyvet olvasva szinte hallod a dalokat, amiket bret easton ellis válogatott össze patrick bateman kedvenceinek. kizártnak tartom, hogy ezt élvezhető formában a színpadra lehetne vinni úgy, hogy a rajongók is elismerően bólogassanak. naponta születnek hülyébbnél hülyébb ötletek. megyek inkább és visszaviszek pár filmet a kölcsönzőbe.
