Nem hiszem, hogy sokan felkapták a fejüket Caro Emerald neve hallatán. Maximum az album hosszú címe lehetett az, ami megragadta a tekintetet. Aki kitartóan még mindig minket olvas és nem görget tova egy belső “nem ismerem, nem is érdekel” gondolattal fejében, az gazdagabb lehet egy jazz-es, muzikális étvágyunkat csillapító élménynek, ami úgy bizserget, mint amikor fiú és lány találkozik az első randin. Lány és lány, vagy fiú és fiú is lehet, identitásának megfelelően aláhúzandó. Szigorúan a nyomtatott verzióban, a monitorban ne essék mégse kár.
A holland születésű Caro (Caroline) Emerald lassan a harmincat tapossa, ám debütáló korongja nem olyan régen jelent meg. Még nincs egy éve, hogy a fapapucs és legális fű hazájában a slágerlisták élére tört és Michael Jacksont orrhosszal előzte be. Ugyanis Jacko ’83-ban 26 hétig tanyázott Thriller albumával az első helyen, addig Caronak sikerült ezt még egy héttel megfejelnie.
És hogy milyen az album? A Deleted scenes from the cutting room floor egy háromnegyed órás utazásra invitál, ami valóban gyorsan elrepül. Sok helyre visz el eközben, tartalmasnak fogod érezni és rögtön a végén már utaznál is, újra meg újra. Az ötvenes évek báltermi jazzéből merít inspirációt, mégis a mára van hangszerelve modern kikacsintásokkal, a jóízlés határain belül. Az érzés felemelő, hogy ez egy füstös kiskocsmában is szólhatna, vagy akár Saint Tropez útjain kanyarogva egy bíbor kabrió volánja mögött, miközben imádott nőd darázsszemüvege mögül kacsint rád és 200 dolláros selyemsálába épp belekap a szél, hogy örökre elrepítse azt.
Alig jelent meg az A night like this maxi, a Martini máris lecsapott rá és megvette 2009-2010 reklámhadjáratához. A megnevezett ital és a dal megtalálták egymást. Elegánsak, karakteresek. Olyanok, amire mindenki vágyik társadalmi rétegtől függetlenül. És nem csak ez az egy track, ami rangot és pompát sugall és szól egyszerre mindenkihez, hanem az egész albumra jellemző a kettősség, hogy ez megérint mindenkit a legaljától egészen a felső tízezerig. Hallgatod és úgy érzed ez egy véget nem érő nyaralás a Riviérán, amire mindig is vágytál, egy káprázatos hotel, amiből nem akarsz kijelentkezni. A baltával faragott arcú sármőrök is ellágyulnak ettől a románccal átitatott jazztől, nem vitás. Ha pedig hódítani készülnek férfi társaim, ajánlom ezt az albumot háttérzenének. A nők lába majd megremeg és térdhajlatukban úgy omlanak össze, mint Magyarország gazdasága. Egy igazi férfi pedig ott lesz, és elkapja őket a megfelelő pillanatban.
Remélem meghallgatva nem az lesz a konklúzió, hogy ez a “su-su, meg subi-dubi” nem trendi. Tudom, a Lady Gagák és Justin “valaki tekerje ki a nyakát” Bieberek korát éljük, de ezek mellett/mögött vegyük észre, hogy Caro Emerald egy hús vér nő, aki tehetséges, van hangja és nem kell meztelenre vetkőznie, hogy észrevegyük. Igaz, ezt nem is várjuk tőle, hiszen fenekénél csak tehetsége nagyobb. Ő tényleg egy énekes, aki nem kétdimenziós. És itt most nem alkatára célzok újfent, hiszen az olcsónak és nem éppen helyénvalónak tűnne. Becsüljük meg, igazi fűszer, hiszen valódi éneket, hangulatot hoz napjainkba ez a zene, amit még hangszerekkel játszanak és nem egy laptop három, max négy gombján. A hivatalos honlapon az album összes számába belehallgathattok, illetve megnézhetitek az eddig készült klipeket. A remek Bad Romance feldolgozás pedig itt szalad.
a hülyeség határtalan. úgy látszik a héten csak ilyen hírek jutnak nekünk, amik annyira felkavaróak, vagy érdektelenek, vagy alapból elkönyveljük őket teljes blődségnek. amerikai pszichó? mi az ami elsőként eszünkbe jut? egy kegyetlen mészárlás az egész. ha nem kezdjük a történet mélységéig, a társadalom elidegenedéséig, a reklámok által uralt és meghatározott világig lemarcangolni a felszínt, akkor csak vért látunk. nem keveset. fröccsen fejszétől, láncfűrésztől vagy éppen pisztolytól ejtett sebekből, ütőerekből. ha a könyvet is olvastad, akkor pedig tisztában vagy vele mi az igazi brutalitás. ha eszedbe jutott a patkányos jelenet és felfordult a gyomrod máris, akkor visszarángatlak a valóságba. képzeld ezt el musical formában a színpadon. nem ígértem, hogy nem fordul fel újra a gyomrod. már felkérték a grammy díjas duncan sheiket, hogy kezdje el írni a zenét és szöveget a darabhoz. szerinte semmi sem viccesebb, mint egy gyilkos bankár, aki dalra fakad. kérdem én, hogyan fogják vissza adni azt véres, erőszakos világot, ami a könyvben felüti a fejét? a film is csak egy matiné az írott változathoz képest. hogyan adják vissza a kornak a zenei világát? a könyvet olvasva szinte hallod a dalokat, amiket bret easton ellis válogatott össze patrick bateman kedvenceinek. kizártnak tartom, hogy ezt élvezhető formában a színpadra lehetne vinni úgy, hogy a rajongók is elismerően bólogassanak. naponta születnek hülyébbnél hülyébb ötletek. megyek inkább és visszaviszek pár filmet a kölcsönzőbe.
